Gyerekkorunkban mindannyian nagy tetteket akartunk végrehajtani. Ki híres pilóta, más hegymászó, énekes vagy nagy utazó szerettet volna lenni. Aztán többségünk szocializálódik, bedől a racionalitásoknak, és feladja „kalandornak” bélyegzett álmait. Jó estben tehetségének megfelelő újakat talál helyettük, más esetben marad mindkét lábával a talajon. Szerencsére vannak olyanok, akik helyettünk is megmásszák a hegyeket és keresztülszelik az óceánokat. Akár egy szál magukban is egy kenuval. Ahogy azt tette Rakonczay Gábor

Sikeresen átléptünk az új évbe, és ilyenkor megtesszük szokásos fogadalmainkat. Mit szeretnénk másképp, Milyen új szokásokat szeretnénk felvenni, milyen régi viselkedéstől szeretnénk megszabadulni, milyen régi – új tervünket fogjuk megvalósítani. Többségünk az év záróakkordjaként csúcsra járatja teljes évi sütemény, mákos guba és beigli fogyasztását meg-megdöntve saját rekordunkat, amit az sem tud kiegyenlíteni, hogy az egészséges halból is több jut gyomrunkba a megszokott havi átlagnál. Így baráti köröm szinte egyhangú alapfogadalma minden évben így hangzik: Elsejétől koplalok. Ami a legjobb megoldás, ha amúgy teljesen leterhelt szervezetünket újabb sokkhatásnak akarjuk kitenni.

Napok óta a készülődés lázában égek. Hát igen. Elkapott. Bevásárolok, listákat írok, ajándékokat csomagolok, terítőt választok, és a stressz szintem biztosan az egekben - lenne, ha bármilyen stressz-mérő műszert rám kapcsolnának, de nem kapcsolnak. Szóval lelkesen készülődöm, miközben hallgatom, a „jaj ez a karácsony már csak a bevásárlásról és a stresszről szól” tömeges lehangoló média és templomi példabeszédeket. Én pedig lelkesen túlvállalom magam, mert közben dolgozom, mint minden normális ember, és közben izgatottan készülődöm, mint minden szerintem normális ember, és ettől megnő a „jól áll nekem a stressz” szintem, minden olyan embernek, aki normálisan lelkesülten készül az ünnepre.